Anyám arcát látom, azt a fáradt megtört arcot,
mire ezer és ezer év küzdelme ró sarcot.
Látom legörbülő ajkainak foghíjas nyomorát,
mit nem rejt el kendő, sem szegényes nagykabát.

 
Látom, ahogy kegyelem-kenyerét szájához veszi,
s azt ráhulló könnyeivel holnapra elteszi,
mert nem tudja, hogy ez a megalázó kényszer
hányszor üt még rá mérhetetlen hévvel.

Ne sírj anyám, ne sírj, mondanám még százszor,
ha nem lennél tőlem oly messzire távol,
s ha közelebb tudnám hozni azt a félig rugdalt utat,
hol küszködve élted kolonc-napjaidat.

Halad az idő anyám, s látod még rajtam is kifogott,
mert én is koldus lettem és koldus maradok,
s majd ugyanúgy rászorulok a kegyelem-kenyérre,
mint te rászorultál életed végére.