Tavasszal, mikor rügyekből falevelek lesznek,
és szendergő álmából felébred a táj,
egy régi dal jut eszembe az akácvirágzásról,
amit annyiszor dúdolt drága jó anyám.

 
Szerette, mikor virágok közt érte őt az alkony,
s a reggeli pirkadás léptét ölelte,
mikor fáradt dolgos két kezét átjárta a napfény
harmatvíztől megcsillanó aranyos leple.

A nyár volt a mindene, a rózsaillat árja,
mit szél repített  kertjének minden zeg-zugán,
hogy minden illattal telt percében azt érezhesse,
mintha átlépett volna a mennyek kapuján.

Áhítattal hallgatta, ahogy a rigók fütyörésztek,
azon a terebélyes lombú ágas-bogas fán,
melynek minden ágán egy-egy emlék szépült,
mert nagyapám ültette egykor hajdanán.

Az ősz színes varázsa kedvetlenné tette,
talán mert felfedezte benne az elmúlás nyomát,
s azt a hullt levélben jelen lévő rozsdamart bánatot,
mely megállásra késztette szíve ritmusát.

 
A tél hallgatag csendjében ő is néma maradt,
csak nézte-nézte szomorúan a szálló hópelyhet,
és arra gondolt milyen az, mikor a fehérhajú dér,
minden-minden álmot örökre betemet.