Ha némely ember kifordítaná önnön szívét
és meglátná, hogy legbelül
mennyi helyet foglal el a kapzsiság
és milyen kis részt kap benne a szeretet,
elgondolkodna azon,
hogy a hideg betonlapon ő is bármikor ott ülhet.
Mert nem az ember az úr, ha nem az idő.
Az nem válogat szegény s gazdag között.
Ugyanolyan mély barázdát von mindenik arcára,
és ugyanolyan ráncokat ölt a szemhéjuk fölött.
Az idő könyörtelen, ám de mégis emberséges,
mert egyformán osztja a múló napokat,
melyek úgy értékelik magát az embert,
mint ahogy azok értékelik hasonmásukat.
Senki ne higgye, hogy különb másoknál,
csak azért, mert az élettől többet kaphatott,
hisz az élet visszavesz egyszer mindent
s ő sem lesz több számára,
mint egy testetlen ködfátyol,
mit reá aggatott.