Mikor az ember szíve nehéz,
félve lopja magát a puha tollpárnába,
mintha az lenne megmentője,
mikor keserű könnyének éj-fekete árnya,
túlságosan mélyre hatol
csontos mellkasába.

 
Ilyenkor gyermekként veszik el,
abba az éji csendvilágba,
ahol nincs sem kinyújtott kéz,
sem átölelő kar,
mely mérhetetlen fájdalmára
enyhülést találna.

 
Minden átvirrasztott éjszaka
felőrli az embert,
gyengülő lelkében ezer késszúrást ejt,
és oly sötétté festi nappalait is,
hogy gyászszínt öltenek
fény-fonákjaik