Ha a sötétség árnyai mellénk szegődnek,
és reszketeggé teszik ráncos kezünket,
olyannak látsz-e majd, mint akkor hajdanán,
mikor csókjaidtól volt tűzforró a szám.

Ha már sérült tudatom nem emlékezik,
és fájni sem fájja többé az élet sebeit,
vigyázod-e velem azokat a jelenperceket,
ami kettőnknek még elrendeltetett.

Ha majd kibontott hajamon nem csillan a fény,
s én sem kérem már, hogy szeressél belém,
ölelsz-e még akkor is, és simítod-e arcom,
addig amíg rám nem terül a csillagfényes alkony.

Ha majd szoros kötelékünk lazulásra vágyik,
mert szivárványt fon bele egy másik dobbanás is,
megőrzöd-e szív-hűségét annak a sok évnek,
amibe kettőnk sorsa mélyen beleégett.

Vagy minden, ami voltam
el lesz feledve,
s csak szálló porszem leszek
szélnek eresztve.