Aki érez, annak daloljon a lelke,
nem kell, hogy rögtön mindenki ünnepelje.
Nem attól lesz ám az igaz szóból szentség,
ha már a születését is ünnepelték.
A kín teszi majd a bukdácsoló elvet
valódi fénnyé, amit más is követhet.

Meg kell neki járni gyötrő útvesztőket,
kemény szembeszelet, fagyos télidőket.
Muszáj, hogy bírja a tűző napfényégést,
elutasítást, vagy a kiközösítést.
Megvető gúnyt, és a lekicsinylő mosolyt,
az értetlenséget, mely sokszor tüzet olt.

Aki érez, annak daloljon a lelke,
nem kell, hogy rögtön mindenki ünnepelje.
Vívja ki maga az igazak moraját,
fedje fel másnak, amit az ő szeme lát.
Hitesse el velük, hogy megóvhat a szó,
hogy védhet másokat, mint puha takaró.

Ne hagyja elégni magában a hitet,
táplálja folyvást, s aki neki segített
cipelni e terhet a hosszú út alatt,
aki vele együtt védte az igazat,
annak megfogva kezét, induljanak el,
az sem baj, ha most még senki sem ünnepel.

Aki érez, annak daloljon a lelke,
nem kell, hogy rögtön mindenki ünnepelje.
Ami később érik be, jobb a zamata,
édesebb az íze, üdébb az illata.
Az válik nemessé és igazzá bennünk,
amitől dalra fakad egyszer a lelkünk.