:
Vakon vonyító veszedelmes vérem,
vágtat az eremben, s mint a kíméletlen
élet fertőző, harapásoktól elvérzett
mindennapja, úgy jajong, sír bennem.
Ott búsul a percben,
a rejtett érzésemben,
a csodálkozó, csupa-tűz szememben.
Mivé is leszek, mekkora tűz lesz az,
ami majd körbe vesz,
ha már nem az lesz a lesz,
ami ma a boldogító lesz?
Lesz e ilyen egyáltalán?
Vagy a gyertyafény a viasz nyakán
is él majd tovább?
S engem az ostobát,
bevilágít hittel, örök bizonysággal,
és úgy nyugtat meg folyton,
ahogy a fény a világgal
hiteti el mindig a visszatértét?
Mert akkor hihető az érték,
ha nem látjuk már,
és őrülten fáj.
Ha borulni kell a derülő égnek,
akkor már mindegy, hogy azok a fények,
hány mosolyt csaltak, s hányat hittünk annak.
(106 szó a szövegben) (536 olvasás)