A békapoéta

Sóhajt a béka: brekeke!
Most verset írnom kellene
A szúnyogos csoda rétről,
Vagy a sárga pipitérről.

Mire írjam? Nádszélére?
Tündérrózsa levelére?
Mivel írjam? Nincsen tollam.
És a tintát honnan hozzam?

Megkérdezte a gólyahírt
Van-e neki toll és papír,
De az csak a fejét rázta
Virágport szórt a világra.

Elugrált a tó széléig,
Közben mondta véges-végig:
Koszorús költő lehetnék,
Ha tollat, papírt szereznék.

A gólya ott sétált éppen
Keresve az estebédet.
Békánk pont eléje tottyant
Gólyalábnál feje koppant.

Brekegve nézett felfele:
Toll, tinta, papír kellene!
Mond te hatalmas nagy madár!
Szárnyadból tollat nem adnál?

Éhes gólya hasa morgott.
Suttogva csak annyit mondott:
Itt van, megjött a vacsora!
Gólyapocak nem korog ma.

Békaköltő meghallotta,
Mit suttogott fent a gólya.
Ugrott, rohant, toccsant, koppant
Ott hagyta a gólyatollat.

Elúszott a tó mélyére,
Tündérrózsa fedezékbe
Ott brekegte örvendezve,
Ijedtségét elfeledve:

Nehéz szakma a költészet.
Ihletem - Jaj! - odaveszett.
Nem írok csak énekelek,
Reggeltől estig brekegek.