az én falum
egy picinyke pont
a világegyetem tengerén
kicsiny
mint hánykódó hajótörött
egy kajütajtón
amint
az utolsó cipőfűzőt is megette
s a só már kiült
arca tajtékján
hogy aszalt meddiglétét
a megsemmisülés
vijjogó bögréjébe tegye

ma
ily szigorú
ily szomorú
utam vezet
a romos iskolánk
tekintetfintorán
hogy a törött ablakokat
a sírhatnék
a málló vakolat
szemei közé pillantsa

jajom talajtalan
tántorog
felelős híján
várromjaim dicsőségén
elbotlik a bányász verejtékén
a parlag bujaságán
s felkiáltójellé lépteti
a füstöt feledő
gyárkéményeimet
hogy emléke sem maradjon
a hajdan virágzó
palatábláknak

ma
ily szigorú
ily szomorú
utam vezet
falumon
és még a Nap is itt hagyott
könnyes ködöt szült a reggel
lucskos földet gereblyénkre
bár görnyedt hátunk
ma
mégis
új kaput álmodtunk
hőseink sírjára