/Péntek II./

Éjjeli sétát öntött elém a péntek,
hogy a megrezzent kép bocsánatát
megkeresse.

Homlokomra szentelt vizet simít,
s lágy érintésen verítéket számol
vétkeimre.

Lépteimben kárhozat visszhangzik,
sírja a rádöbbenés a korai álmot,
könnytelen.

Az álmok szárnya végtelen -
ahol újra élt, s irgalmat osztott
a vétkezőknek.

Szárnyaló szót adott némuló ajkakra,
világot szűkülő szemhéjak közé,
s életet, életet.

Ráncom nem lelkendezhet tovább,
hiszen arcul ütötte a való
a képzetet.

…

A fiú halott, és mégis köztünk él.
Szeretetet hozott, békét közénk.
Kegyelmet.

Egyszerre példát és bocsánatot,
a bűnöst és a szenvedőt – mind-mind
együtt ölelte.

…

Árnyam megnyúlik, aránytalan,
s éji sétámon ismét könnyebb lett
keresztem.

/Szombat/

Mindig,
mikor virágba borulnak az almafák,
Mindig,
mikor méhek zúgnak az akác illatán,
Mindig,
mikor új fészkét építi a fecskepár,
Akkor
lelkünk is felsír a harangok jajszaván,
Akkor
Húsvét jön mindig, és esdeklő ima száll,
Akkor
majd tavaszt nyit - reményben - a feltámadás.

Zagyvaróna 2007.