Az éj feledné már a napunkat, épp,
mikor motyognak álmaim egy mesét,
ifjúi vágyakat regélnek,
míg a sorok kezemen pihennek.

Sötét. Miért sötét ez a költemény?
Miért nem ég, ujjong heve fáklyaként,
bejárva égi s földi tájak
rengetegét, amin úgy cikázhat...

Ott, hol virág nyílik, s dalol egy madár,
lelkendezik vidáman a pirkadás,
szerelmes éjjelek repülnek,
csendesen árad a csók... Oly édes.

Csodás remények álmodozásaink,
a tér elillan, eltörik ága mind,
megáll a csillagunk körútja,
s elmegy aludni a tegnap. Újra.

Zagyvaróna, 2007. április 24.