:
nem adja baltaként magát
a ködbe vész a hanga
habár akadt ki látni vélte
a víztükörben önmagát de
habokba halt a hangja
s nekünk örökbe hagyta
a tegnapok sarát kitűzte
a kalpagunkra hogy hülyén hal
ki baltaként tanulna
meg úszni és a nyélre
nem adja baltaként magát ha
csak árva centjeit kezében
fialni véli sajna
...Milyen lökött álom, hogy mit magam bőréből
vedleni nem tudtam, más majd a számba tömi,
s köszöni, hogy ő nyúzhatta önmagát nekem...
Persze jobban szerettem én is dús mezőknek
illatát a vízióra festeni, s talán
az is kedvesebb lelkemnek, ha lágyékomon
dalt szakajt az éjjel, de ma sírnom kellene.
Megint. Hisz' nem álmodom a káromlást, mi a
hanga tűlevelén sarjadt, és kezemre mint
puha pázsitot játszaná, aki ellopta
alólam azt. Pofámba röhög, egyengeti
a holnap szöges ágyát, s jó pénzért varrja a
takarótlan takarót... Már ledöbbentenek
a mindennapok, hol milliárdokban halnak
sokan mártírhalált * érettünk *, míg a kínok
nyakamra maradnak, mint élőnek az élők
között szakad a ma... Kezdem azt hinni, hogy én
maradtam csak hülye a nyiladozó elmék
között, kit már ezredszer is lecsap a kurva
légycsapó, s púpomra újabb púpokat lehel
az éppen aktuális jótevő... Virrad. Még
virrad, s tán egyszer itt lenn is süt majd a Nap.
Zagyvaróna, 2009 november
(210 szó a szövegben) (919 olvasás)
