:
Könnytelen szonett
Görnyedő hátú pillanatok között ülök.
a délutáni napsütés áttörni készül
a rám rótt akácia koszorút - már örök,
s láthatatlanságában is szívemnek feszül.
Rozoga kapaszkodót keresek - untalan -,
de hamuvá mállik már minden próbálkozás,
hisz az értetlenség lépcsője is úttalan,
mit vérem könnyei közé rejt a zokogás.
Uram! Légy kegyes, fogd kezét újra - könyörgöm -,
épp csupán annyira, hogy jónak lássa a jót,
szépnek mi szép, s marjon jobban a sors - tán - engem!
Harang szólal. Csendes a délután. Börtönöm
arctalan fájdalom - jajong, esdekli a szót,
bár, a nyitni-kékkel elém küldi kertemet.
Zagyvaróna, 2011 március
(101 szó a szövegben) (1063 olvasás)
