Cím: A három lábú ló (I. rész)
Szerző: Lacoba - Földi László
(12-03-2012 @ 10:46 am)
:
A három lábú ló
Karácsony. Nagyon szeretem a karácsonyt. Karácsonykor minden nagyon szép, no és finom is. Ilyenkor „nagyot” főznek-sütnek az asszonyok.
Még mikulás előtt történt, hogy az egyik disznót éjjel lecsalta anyu a pincébe, mert onnét nem hallani az egész faluba a visítását, amikor megszúrják. Most nem annyira ezért van éjjel a disznótor, hanem azért, mert a fránya behajtók elviszik a felit, ha meghallják, hogy vágnak valahol. Már a felvégből is behajtottak valakitől. Nem értettem ugyan hogyan lehet behajtani, ha már megölték azt az állatot, de így mondták. No, azt sem értettem, miért kell behajtani? Hiszen azt is tudom tavalyról, hogy akitől behajtották, azoknak úgy adott mamám januárban egy kis húst a kocsonyába, mert nem volt már nekik. Tőlünk nem fogják behajtani, mert apu kitalálta, hogy a pincében kell megszúrni, oszt szétosztjuk a családban. Kapnak Mariska keresztanyámék, Manci nénémék, Rozi mamám, meg Gyula papámék. Amikor meg ők vágnak, visszaadják, így nem lesz senkinél két sunka, és nem tudják az egyiket elvinni.
Én sem szeretem hallani, amikor sikít a disznó. Általában betakarom a fejem a nagypárnával, mert bár aludnom kéne, de ki tud ilyenkor aludni. Kukucskálok a veranda ablakon. Nem nagyon akar a koca lemenni a lépcsőn, pedig egy napja már nem kapott enni, és anyu a legjobb falatokat dugja az orra elé. Szegénynek nagyon kéne a kukorica. Csöves. A koca nagyon szerette ropogtatni a csöves kukoricát. Úgy egyben. Nem volt kényes, begyurmolta egyben az egészet. No, de éppen nem éri el soha, mert – huncutul – éppen annyira tartja elé anyu, hogy le kellene lépni a lépcsőn. A lépcsőt meg nem a disznónak találták ki. Próbálgatja szegény, de nem megy...
- Vigyaózz onnan Klaóri! - viszi dűlőre a dolgot Bálint bá, és úgy seggbe rúgja, hogy édesanyámnak minden ügyességére szükség volt elugrani a kicsit jeges lépcsőn leszankázó két mázsa elől.
A többit nem látom, de már szaladok a párna alá. Nem hallok semmit. Kijjebb engedek a párnából. Semmi. Csak nem ilyen csendes a pincei disznóölés? Nem, mert a következő pillanatban... Nem szeretem hallani. Erősebben szorítom fejemre a párnát. Szegény... („de ez az élet rengyi - mondogatta nagyanyám”)
***
Megvolt a pincei disznóölés. A reggeli keléskor, már csak az igazi disznótoros illatok emlékeztetnek az egészre, no meg a friss tepertő. Erzsi iskolába megy, én meg oviba. (Jövőre már én is iskolás leszek – bizony. De Rozi mamám azt mondta, hogy „az ilyen rossz külyköket be se veszik”. „Majcsak beneő a feji laóggya” - ezt meg anyu hajtogatta.)
Jó az oviban. Sok gyerek van, meg sok játék, no és mese, meg vers. Van éneklés is, de az nekem nem igazán megy („Fa hangja van ennek, mint a korhatt töőkeének” - jajongott keresztanyám, amikor előadtam a tudományom. No, nem kérdezte többet: „Mit tanútatok a ovodaóba?)
Szeretem az ovit. Csak ne kéne aludni. Hú. Rettenetes. Eszünk (nagyon finomat adnak mindig), utána meg le kell feküdni, mint a dedósoknak. Érthetetlen.
***
Ovi után Gyula papámmal leszek, hogy ne kotnyeleskedjek a takarításnál („Mindeég zavadzzaósz te külyök, mennyeé maó jaódzanyi, la.”) Ezért leszek Gyula papámmal, biztos ő sem való a takarításhoz. Hatalmas ember. Dróthúzó. A nagyothúzó gépen. Iszonyat erős. Igaz, hogy harmonikás már nem lesz belőle, mert csak kicsivel több mint hat és fél ujja van. No, ezért nem leszek dróthúzó, mert az a nagyothúzó gép vitte le neki. („Nem faój, csak a helji, de az oszt kurvaósoú.”) Szeretem az én bagószagú nagyapámat. Keveset beszél, főleg olyankor, amikor vasárnap rosszat csinál, és berúgik. Ilyenkor én megyek érte a kocsmába (piszkosul büdös van ott, büdösebb mint a komra, ahol nagyapám alszik, meg bagózik). Csak velem jön haza. Megmérjük rendesen az utat, keresztbe-kasul. Alig érem fel a kezét, s néha beindul valamelyik irányba. Én meg utána, mint a zászló ünnepkor a szélben.
Éjszakás lesz ma. Ők azt mondják ez jó („Nap közbe, doógozhat az ember a föődön, meg a haóz köröű.”), de szerintem nem lehet annyira jó, mert olyankor álmodni sem lehet. Az pedig nagyon szép szokott lenni.
***
Nagyapám szokott mesélni a frontról. Nagyon szeretem hallgatni. Legutóbb azt ígérte, elmeséli, miért mondogatja néha, hogy: „A loúnak haórom laóba van, oszt meég eis mebottlik.)
… Haót, az úgy voót, hogy eéppeg Karaócsonykor ette ide a fene azt a frontot. Doógozni nem lehetett, ennyi nem voót csak kompeér, Mindeég a pinceébe voótunk. Apaódot behítták, de nem ment, oszt boújkaótt a Medvesen, anyaód meg eéppen itt voót oszt Erzsit szoptatta...
(721 szó a szövegben) (795 olvasás) 
|
