Zagyvai hajnal

Hajnalodik. Pírjába szusszan egy utolsót az éj.
Ma is megelőztem a harangszót. Ekhóján trilláz
sétámhoz pázsitot az útszéli bozót rejtekén
néhány fürge-szárnyú. Megszoktuk egymást. Nem zavarja
léptem harsogása az apró kavicson. Engem sem...
Hiszen újra lépek. Már nem csupán egyet, de nem is
hetet, hanem az egész dombot járom, mert én újra
járhatok... Igen. Én újra léphetek... - Erős voltál!...
- Palóc ember nem adja fel!... - Fityisz a kaszásnak! Nyomd!...
- Lacobá! Nem hittem volna... - Bevallom, már azt hittem...
Egy, kettő, három... húsz, huszonegy... száz meg ezer már a
súlyzó útja, s ma sem pihen, pedig már épp a Zagyva
ölnyi csillogását lépem... Ám csobbanásán kopnak
az egykor éles kövek, és - Uram - fel-fel izzanak
a lelkemen még létező délibáb arcok, hangok
nyilallnak a hangtalan némaságból, hol a kezek
érintése elhal már a múltban... Reggeli imát
dédelg' a harangszó, és bejárja a Zagyva-völgyet...
Bizony, manapság ismét velem járja, még holnap is
vár... Meg azután, ám egyszer elköszön majd, és ő megy
tovább időtlen útján, míg egy új hajnali társa
lépi majd át ékszernyi csillogását... - Na gyere, ma
még az én fohászommal szaladhatsz a végtelenbe!

Zagyvaróna 2013. május