Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kertecske. Alig volt nagyobb, mint gondolnád, és egy picivel volt kisebb, mint képzelnéd. Ebben élt egy kis fácska, még alig volt néhány ága, mikor leült mellé egy apró gyerek, kinek elmesélt egy kis történetet.

Az egész úgy kezdődött, hogy már majdnem vége is lett, hiszen meggyfa anyukám száradni kezdett. Gazdája ápolgatta – mettszegette, még vissza is vágta, de csak nem lett újra gyönyörű a koronája, s alig nyílott már virága, ám szép gyümölcs abból sem lett nyárra.

Akkor gondolt egyet a gazda, s levágott egy vesszőt róla, a porhanyós földbe leszúrta, vizet vitt rá – elég sokat -, majd így várta a tavaszt, hátha a nap rügyet fakaszt.

Láss csodát – már ötödik éve – itt növekszem!

És mint látod – meggyem is van három,

neked adom – légy a barátom!

***

lám leszúrtam egy szál vesszőt

zsíros földet álmodtam alá

szelíd kék eget írtam hozzá

s rímekbe szedtem az esőt

*

havazik úgy igazán ahogy novemberben illik

sapkában díszeleg a minapi vakondtúrás így

tán elkerülte az apró fácskává cseperedett

jövő gyökerét és a lehullott öt levélke is

avarrá érik majd hogy gyümölcsét szedhesse egykor

kinek szántam zamatát

*

Zagyvaróna 2017.