Elveszetten

A férfi feszült arccal, gondolataiba mélyedve sietett a keskeny járdán. Megint későn ér haza, a felesége morogni fog. Nem tudott előbb elszabadulni az irodából, a kocsi szervizben van. Maradt a tömegközlekedés és a gyaloglás. „Pedig ma még edzeni is elmegyek. Le kell vezetnem a feszültséget. Ezt nem érti meg az asszony! Olyan nekem a konditerem, mint másnak egy-két pohár bor: ellazít. Azt hiszem konditerem-függő lettem, de nem bánom, ennyi nekem is jár” – morfondírozott magában. Szerette az erőgépek kínálta kihívást, a koncentrálást, amikor kiürült aggyal csak a következő súly kinyomására figyelt. Utána pedig a jóleső, felszabadult érzést, az elégedettséget, hogy ma is megcsinálta a kitűzött célt. Kedvelte a teremben megismert haverokat, az ugratást, még a terem jellegzetes izzadtságszagát is. Ezt nem képes megérteni a felesége! Ő csak azt látja: sosincs otthon, elégedetlen, majdnem minden este a veszekedés jegyében telik. A gyerekek előtt. Nem kellene, tudta ő jól, de mégis szó-szót követ, és kezdődik az egymás pocskondiázása. „Nem jó ez így” – állapította meg magában, még a fejét is megrázta. Ekkor szólalt meg a telefonja. „Biztos az asszony! Jön a szidalmazás, hogy már megint hol a fenében járok. Elege van az örökös egyedüllétből, nem magának szülte a két gyereket, jó lenne, ha az apjuk is foglalkozna velük… Bla-bla-bla.” Kedvetlenül kotorászni kezdett a táskájában a telefon után, mikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe. Megtántorodott egy percre, majd folytatta útját. Illetve folytatta volna, mert hirtelen egy kisebb csoportosulás zárta el előtte a járdát. „Mi a fene van itt?” – mérgesen elkezdte kerülgetni az embereket.
– Emberek, táguljanak, ne állják körbe ezt a szerencsétlent, nem kap levegőt! – hallott egy fontoskodó hangot a tömegből
– Ahogy elnézem, nem nagyon vesz ez már levegőt! Nem is fog soha többé! – felelt egy közömbös hang.
– Van rá esély. Szegénynek szétlapult a koponyája… Úristen, nézni sem bírom! – sopánkodott egy nő.
– Hívta már valaki a mentőket?
– Már úton vannak. Bár úgy látom sok dolguk nem lesz. Nem érzek pulzust.
– Ó, milyen szörnyű! És morbid! Nézzék azt a cégtáblát!
– Ej, emberek, hát ennyi az élet… Az ember csak sétál az utcán, fejére esik valami, és kampec... Erre innom kell…
A férfi látta, amint a tömegből kiválik az előbbi hang tulajdonosa, egy hajléktalannak tűnő, szakállas fickó. Előkapott egy laposüveget a zsebéből és hosszan meghúzta.
– Ugye azok, ott a járdán nem agyvelődarabok? – rémült női hang tette fel a kérdést.
– De, bizony azok! Kértem már önöket menjenek a dolgukra, mit bámulják ezt a szerencsétlent?
– Azt hiszem, elájulok!
– A hölgy elájult, hozzanak neki vizet, vagy pofozzák fel, mit tudom én, mit kell ilyenkor tenni!
A férfi, aki már túljutott a csoportosuláson, hirtelen mégiscsak visszafordult. Játszi könnyedséggel jutott át a tülekedő emberek között, míg az első sorba nem ért. Először egy rikító kék cégtábla ötlött a szemébe. Rajta nagy, sárga betűkkel a felirat: „SÍRIG KÍSÉRI BAKANCSA, HOGYHA NÁLAM TALPALTATJA. – RÉVÉSZ CIPÉSZET”. A cégtábla egy járdán fekvő férfi fejét szelte ketté. Felismerhetetlenségig roncsolódott az arc, a test mozdulatlanul hevert a földön. „Ennek tényleg annyi” – nyugtázta a férfi, és már vissza akart fordulni, mikor egy meglepő, sőt ijesztő látvány megtorpanásra késztette. A férfi ugyanolyan csíkos inget viselt, mint ő. A jobb kezében pedig ugyanolyan telefont szorongatott, mint az övé. Közelebb lépett. Senki nem szólt rá, miért tolakodik a vélhetően halott közelébe. „Úristen! Pont úgy néz ki, mint én! A nadrágja, a cipője is… És a pecsétgyűrű, a monogramommal… „ A férfi halálra váltan kapott az arcához. Hirtelen megszólalt a földön fekvő, mozdulatlan férfi kezében a telefon. „A feleségem csengőhangja… Hol a telefonom?”
Iszonyatos felismerés némította el gondolatait. Lassan, borzalomtól tágra nyílt szemekkel a tömeg felé fordult.
„Emberek! Ez a férfi, itt a földön, ugyanúgy néz ki, mint én! Hahó! Nem hallják? Nem hallanak? Válaszoljanak, könyörgöm, válaszoljanak!” – üvöltötte, de senki nem reagált a szavaira. Az ájult nővel voltak elfoglalva, őrajta keresztül néztek. Megpróbált pár embert odébb tuszkolni, de azok meg sem mozdultak, hiába lökdöste őket. A telefon kitartóan csengett, odaugrott, megkísérelte felvenni, de mintha a semmit markolta volna. „Meghaltam… A földön az én testem fekszik. Mint a „Ghost”- ban.”
Értetlenül, bénultan állt, emberek haladtak át rajta, észre sem vette. Hirtelen ötlettől vezérelve kilépett az úttestre. Bizonyosságot akart, bármi áron. Egy autó száguldott feléje, de ő csak állt, várta mi lesz vele, mi lesz azzal a valamivel, ami a testét elhagyta. Az Audi megállás nélkül keresztülhajtott rajta. Nem történt semmi, csak apró lökést érzett. „Tényleg olyan, mint a "Ghost"-ban. Meghaltam, és észre sem vettem. Itt vagyok, – vagyok? – valami. De mi? Szellem? Asztráltest? Kísértet? Itt fogok bolyongani a Földön? Mi lesz velem? Ki vagyok, és hova jutok? Hol a fény, az alagút, a lágy zene? Hisz erről mesélnek a halálból visszatértek.”
A földre borult, várta, hogy jöjjenek érte a menny vagy pokol angyalai. Várta, hogy valami történjen, ám csak a mentők érkeztek meg. Megállapították a halál azonnali beálltát, és azonosították a holttestet. Hát persze, hogy az ő neve hangzott el!
Fájdalmasan belényilallt, hogy soha többé nem ölelheti magához a gyermekeit. Késő… Késő minden megbánás, nincs visszajátszás, nincs visszaút.
Lassan felállt, átsétált az embereken, falakon, ajtókon. Mi lesz most vele? Hova menjen, mi lesz a sorsa, hova jut, merre vezet az, az út, amelyről eddig még senki nem tért vissza? Miért kellett itt maradnia a Földön?
„Kísértet leszek…”
Az ég felé emelte a kezeit, és ő, aki sosem volt vallásos, kérőn kiáltotta a lassan felfénylő csillagok felé:
– Ne hagyjatok itt!