A Barátok Verslista és a Poéta Portál által meghírdetett "Iskola" témájú verseny 2. helyezett írása (2011)

Múlt és jelen – gondolatfoszlányok iskolámról

 Sosem felejtem el azt a napot, amikor megkaptam az első iskolatáskámat. Nagyon kemény volt, hátamra akasztható, és barna, pont olyan amilyet szerettem volna. De nem is ez a lényeg, hanem a boldogság, amit éreztem, mikor a boltból kilépve szaladtam vele hazáig. Mit szaladtam? Repültem! Hogy miért futottam, arra nem emlékszem, talán, hogy minél előbb belepakolhassam a füzeteket, tolltartót, vagy eldicsekedhessek vele a még óvodás testvéreimnek. Nem tudom… Csak a felszabadult érzés maradt meg, ahogy boldogan szaladok az utcánkban. No és seb a könyökömön... Az történt ugyanis, hogy a nagy sietségben megbotlottam, és mint egy béka elnyúltam a poros járdán. Más bajom nem esett, csak a könyökömet horzsoltam le, de annyira, hogy nagyon halványan, de a mai napig látszik a heg nyoma.

Nehezen barátkozó, csendes, visszahúzódó gyerek voltam… Kezdetben megilletődötten ültem végig az órákat, később persze feloldódtam, és a szünetekben elkezdődött az ismerkedés.

Emlékszem az udvarra… Mindig „gumiztunk” a lányokkal. Ugye emlékeztek milyen is a gumizás? Akármilyen rövid szünet volt, mi cifráztuk, ugráltunk boka, térd, combig emelve a gumit. Néha ugróiskoláztunk, vagy futkároztunk. Később, „nagylány korunkban”, az udvart körülvevő fák alatt csoportokba verődve pusmogtunk: ki, kibe szerelmes, és hogy milyen idétlen ruha van már megint a Csillán, és olyan majom ez a lány!

A tornaórákat szerettem, csak a „kidobóstól” féltem. Néha levegőt sem kaptam, olyan keményen eltalált a labda. Az öltözők semmivel össze nem téveszthető „illatát” a mai napig érezni vélem… Szerettem a bordásfalakkal körbeaggatott tornatermet, nemcsak az órák miatt, de az ünnepségek is itt zajlottak, itt sorakoztunk fel, kék, majd piros nyakkendőnkben, ünnepi ruhában. Most mosolygok magamban… NOSZF, és április 4, kisdobos és úttörő… Szavak, fogalmak, melyek akkor életünk részei voltak, ma már a gyermekeink történelem érettségi tételei közé kerültek: A hetvenes évek hétköznapjai. Azért én meséltem arról is nekik, hogy mi akkor is ugyanúgy éreztünk, játszottunk, buliztunk, voltunk szerelmesek, mint ők, a rendszerváltás után születettek. Változhat a világ, átírhatják a történelemkönyveket, de a gyermek játszani akarása és a serdülőkor lázadása, az nem változik.

Ünnepek… Talán a május elsejék maradtak meg bennem a legélőbben. Rengeteget lehetett lógni, elmaradtak az órák, mert napokig gyakoroltuk a felvonulásra a menetelést, és fújtuk teli tüdőből a „Mint a mókus fenn a fán”, és az „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” kezdetű nótákat.  Néha ma is éneklek a gyermekeimnek mindenféle régi mozgalmi dalokat, nem kis derültséget keltve ezzel körükben. Tágra nyílt, hitetlenkedő szemekkel hallgatnak…

Tél… Dühöngő északi szél, alig bírok lépni, szemembe fújja a havat, arcomat ezer szilánkként csapdossák a jéghideg hópelyhek. Alig látok és fázom. Előttem megy nagyanyám, erősen markolja csöpp kezem, és a háta mögé zavar, hogy védjen a széltől, a hótól. Kezében az iskolatáskám. Kisiskolás koromban minden télen így kísért, saját testével óvott, elbújtatott a háta mögé, hogy ne érjen a szél…

Osztálykirándulások… Emlékszem egyszer összevesztünk, ki üljön az Andi mellé a buszon, mert ugye hárman voltunk barátnők… Végül mindhárman ott nyomorogtunk a kettes ülésen és egymás haját huzigáltuk, hátha valaki feladja, és áttelepszik egy üres helyre. 

Egy alkalommal nem tudtam elmenni kirándulni, mert az öcsém skarlátos lett. Akkoriban nem mehettünk egy hétig iskolába, mi a testvérei sem. Kinn volt a piros cédula a kapunkon, karanténba helyeztek bennünket. No, akkor nagyon elkeseredtem, mert míg én a hipermangános vízben sikáltam a kezemet félóránként, a többiek élvezték a kirándulás örömeit. Különösen akkor kenődtem el, mikor a lányok elmesélték, hogy hazafelé, a busz hátsó ülésén nagy smárolások zajlottak! Meg voltam győződve róla, hogy akkor maradtam le életem első csókjáról!

Voltam őrsvezető is, a Nyuszi őrs vezetője. Nem igazán vagyok vezetésre termett egyéniség, így a legtöbb őrsgyűlés, rohangálásba, kiabálásba, anarchiába fulladt, hiába próbáltam vékonyka, bizonytalan hangomon rendet teremteni. Aztán nyolcadikos koromra némi tekintélyre tettem szert: rajtitkár lettem! Előző nyáron részt vettem egy rajtitkár képző táborban. Nagy megtiszteltetés volt ez akkor, és felejthetetlen élmény!  Reggel ébresztő, trombitaszóra! Sorakozó! Jelentés!  Zászlófelvonás! Aztán foglalkozások, esténként tábortűz, játékok. Az „El Silentio” dallamára: lámpaoltás. Ó, mennyire élveztük, mennyit bolondoztunk!

Maga az iskola épülete régi volt, emlékszem a többnemzedéknyi diák taposta lépcsők fénylő kopottságára, a magas termekre, nagy ablakokra. Emlékszem az iskolacsengő hangjára, melyet meghallva, mintegy varázsszóra, özönlött a sok kék köpenyes diák, lefelé az udvarra. Emlékszem a szalvétába csomagolt tízóraik ízére (parizeres zsemle). A suli utáni fagyiéra is, mely jeges volt, vizes, és 50 fillérbe került.

És emlékszem az utolsó tanítási napra… Együtt mentünk haza az egyik fiú osztálytársammal. Szomorú voltam, hiszen éreztem, hogy lezárult egy korszak az életemből, aggódtam, de vártam is, hogy milyen lesz majd a gimiben. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a matek könyvemet, és a földre dobva belerúgtam. (Elnézést minden matematika tanártól, de a számtan sosem tartozott az erősségeim és a kedvenceim közé). Jóska szó nélkül követte a példámat. Így mentünk hazafelé, a lassan széteső matek könyvvel „focizva”, egy szót sem szólva a másikhoz.

Az évzárón én mondtam a nyolcadikosok búcsúbeszédét. Majd szétröppent az osztály, sokukról már semmit nem tudok.

Az iskolából időközben idősek otthona lett. Szépen rendbe hozták, kívül, belül megújult az épület. Egyszer voltam benn, gyermekem szerepelt, egy, az otthon lakóinak rendezett műsorban. Nem ismertem rá a régi iskolámra, más volt a „szag”. Hiányzott a jellegzetes iskola illat, a krétapor, a grafitceruzák illata, a tornaterem, az öltözők izzadtságszaga, és a folyosó végén sorakozó medicinlabdák megszokott látványa. Olyan érzés volt, mintha elvettek volna tőlem valamit. Múltam egy nagyon is meghatározó darabkájának helyszínét.

Minden nap elmegyek volt iskolám előtt, és mindannyiszor összeszorul kicsit a szívem. Ott, ahol valaha vidám nevetés, zsibongás verte fel a csendet, az ifjúság reményteljes jövője szövődött, gyermeki, bolondos vágyak és álmok kergetőztek a levegőben, ahol a folyosón sosem tudtunk lassan közlekedni, ahol tanáraink vonultak méltóságteljesen, hónuk alatt az osztálynaplókkal, ott most csend van, kórházi ágyak és fertőtlenítőszag. Az itt lakók múltjukba temetkezve, reményvesztetten vagy megváltásként várják sorsuk beteljesülését: a halált. Nem morbid ez egy kicsit?

Úgy érzem, annak az épületnek a levegőjében örökre ott marad a dolgozatírás előtti percek izgalma, visszhangzik az öreg falak között a diákok nevetése, szaladó lépteik zaja.

Akinek van hozzá füle, talán hallja is…

Az is eszembe jutott: lehet, hogy én is idekerülök? Ott fejezem be életemet, ahol elkezdtem tanulmányaimat. Ott felejtek el lassan mindent, ahol megtanítottak gondolkodni. Ott botorkálok járókerettel az elmúlás útján, ahol valamikor kettesével véve a lépcsőfokokat szaladtam a fénybe, a szabadságba, a jövő felé. És ott emlékezem az első iskolámban eltöltött évekre… No, de leállítom a fantáziámat.

Reménykedem, hogy erre nem kerül sor.

2011. október