Kedvetlen
(Versféleség, éjféltájt)

Most úgy érzem, vakít a lámpafény is,
leszállt az éj, újra itt talál az éjfél. A gépnél.
Eltelt egy nap, és zavar az érzés,
hogy nem csináltam semmit.
Semmi érdemlegeset.
Megpucoltam a konyhában az ablakot,
bár először nem volt hozzá kedvem,
aztán úgy belelendültem a sikálásba, hogy
a végén sor került a hűtőre is.
De izgalmas és remek!
Ettem, bár nem sokat,
valami szorongatja gyomromat, tudom,
az „ideg”. Mindig a gyomromra megy.
Ezért nem fogok elhízni sohasem
– mondják az irigyek.
Én meg rájuk irigykedem,
mert a ducik arca ránctalan,
bár lehet, számukra ez nem vigasz.
A ruhásszekrényben rendet raktam,
de csak azért, mert már két – vagy több? -  hete
nem lelem a fehér térdnadrágomat.
A kedvencemet. Persze nem lett meg.
A lakás elnyelte. Ez egy ilyen lakás,
akár a Bermuda-háromszög is lehetne.
Fél pár zoknik tűnnek el. Rendszeresen.
Mert nem rendszerezem? Lehet.
Rendszertelen az életem.
Szundikáltam. Nem is kicsit.
Álmodtam, de nem mondom el, mit!
Ágyneműt is mostam, hétvégén itthon lesz
az egész család. Ritka alkalmak egyike. Teltház!
Kiteregettem. Rászántam magam nagy nehezen.
Leültem néha a monitor elé, bár
még ahhoz sem volt kedvem.
Így telt a nap. Kedvetlen…
Szabin vagyok.
S lassan lejár a fele…

2012. 08. 09.