Ma egy éve…

Ma egy éve, hogy elmentél Apám.
Vasárnap egykor, ebéd után.
Szólt a telefon, anyám hangja sírt:
Gyere haza gyorsan, apád haldoklik.

Kapkodtam, sírtam, hogyan jussak el,
a város másik szélére… Még látnom kell!
Ám két perc és újra csengett a telefon,
Meghalt – anyám keservesen zokogott.

Szaladok a lépcsőn, cipőm kopog,
Olyan ez, most, mint egy más állapot…
Soha nem lesz már semmi ugyanaz,
mint félórája… Siratom félárva magamat.

Mentő villog a szülői ház előtt.
Hajt a vágy, hogy láthassam még őt,
a testet, melyet elhagyott a lélek,
s a szobát, hol utolsót lélegzett…

S már ülök a széken, tehetetlenül.
Nézlek, időnként szemem megtörlöm.
Szorít, nagyon szorít valami belül
Hol vagy Apu? – s nézek az égre föl.

Kereslek, tudom, valahol tovább élsz.
Jelet várok, hogy megnyugodjak én.
Jó helyen vagy? Merre bolyongasz?
Földi béklyók nélkül, végre szabad vagy?

Ó késik a jel, kérlek, jelezz, tudnom kell!
Míg nem érzem, nem nyughatok meg.
Húgommal csendben felöltöztetünk.
Mily könnyű a test lélek nélkül…

Pár percre kettesben maradunk,
hideg kezed tétován megcsókolom.
Köszönöm az Életet! Szeretlek Apu!
Ha te nem lettél volna, én sem vagyok!

2013. 09.16.