Temetőben

Mondd, szabad-e mosolyogva állni egy sír mellett?
Melyben nagyszüleim, és édesapám pihennek.
Szívemben szeretet és hála, emlékek hada,
virágokat hoztam nektek ma, Apu és Mama.

Mondd, lehet-e hinni: boldogok ők, hol fény ragyog?
Valahol a végtelenben, hol a gond már csak „volt”.
Itt csak testetek pihen, tudom, hogy valamerre
él a lelketek, s ti fentről angyalként figyeltek.

Nagy a csend itt. Élő a temetőben most nem jár.
Szeptember van, késő délután. Nyugalom jár át.
Ferdén tűz a sárga napfény, oly felhőtlen az ég,
tarka pillangók táncában bennetek látlak én.

Hálásan köszönöm, hogy voltatok nekem, velem.
Életem részei, át hosszú évtizedeken.
Öregszem én is, más szemmel látok, tisztul a múlt.
Egyre több az emlék, mi gyengéden utánam nyúl.

Virágot hoztam neved napjára drága Mamus,
S neked, ki éppen ma két éve távoztál, Apu.
A veszteség, a fájdalom soha nem múlik el,
sírotoknál állva lelkem sóhajtva megpihen.

Távol a világtól, egy kis sziget a temető.
Dermedt kert, csend virágillattal.Lélekemelő.
Beszélgetünk. Mindent köszönök, és hálás vagyok,
kérek is: kiket szeretek, rájuk vigyázzatok.

Búcsúként mormolok egy félig feledett imát.
Mennem kell, vár a megvadult, zajos, kinti világ.
Jól megfér egymással arcomon mosoly és a könny.
Lelketek az ég, testeteket vigyázza a föld…

2014. szeptember 16.