Egyikünk sem tudta, mikor született meg,
csendesen rágta át magát szívünk hídjain,
néma volt, de némán üvöltött legbelül,
mit néhány perccel takarhatott még a lélek,
de felszínre tört... -ám nem tarthatott soká, mi hamis.

Akkor igaznak tűnt,
a szörnyeteg csak nőtt bent,
társunkká szegődött -a másik helyett,
könnybe fordítva szívünkben a kacajt,
hangszálak nélkül, mégis hallhatón,
üvöltött, vérünkkel, vérünkbe mart.

Törpékké lettünk a hatalmasok között,
kik kardélre hányták húsunk védőtornyait,
zabáltak, bennük az éhség mégsem csillapult,
csontig meztelenre rágtak,
majd felfalták önmaguk.

Ott álltunk vacogva, gazdátlanul,
valahol kint -az idegenben,
hol nem voltunk többek a semminél,
majd egymásra néztünk -két bűnös, ártatlanul,
s észrevétlen fordult meg köröttünk a tér,
ahogy egymásba bújtatott bennünket a szél.