Beton hint itt zeg-zugokat,
rajta árnyak hada pózol -,
betonpózna támaszt testet,
lelkének még kapaszkodó
talán az utolsó fohász,-
monoton cipődobogás,
nem kérdez, és nem válaszol,-
ember-sorsa élére állt,
lüktet: menni, vagy maradni,
szeretne még - ösztön gyötri,
mert menni - az, ismeretlen,-
cipők, csak cipőket néznek,
ápolt, koszos - minden semmi,
halad az ár, ki megtorpan,
roppan, bele a betonba...-
háztetőkön fogyó naplemente,
az Övé, remény a szenvedésnek,
az az utolsó napsugár
- a legmagányosabb -, hegyén
fény gyúl...- szokott, üres lábdobogás...-
majd hideg éj karmolja álmait...