(fikció)

volt egy pillanat,
amikor azt hittem, hogy leírtam mindent,
amit csak lehetett.
ostobaság.
ha leírok mindent,
akkor semmi vagyok,
mert bennem semmi sem marad.
viszont minden újabb pillanat,
milliónyi újabb gondolatot, érzést rejt magában:
születést.
egy elmozdult arcvonást.
egy pislantást…
az idő nem lassít,
lépésemet a nyomába képzelem,
megbotlok minden másodpercen,
mert megélhetném,
de makacskodom az elérhetővel,
csak követem azt,
mi elérhetetlen:
a távolodó pillanatot…
újat hoz minden lélegzetemmel,
egyre szaporábban:
egy földet ért falevelet,
egy zár kattanását,
egy cipő elhaló kopogását,
csendet,
magányt,
félelmet…
és egyre sokasodik.
már utána sem kapok,
nem tudok,
s már nem is érdekel,
csak a vége…
fakó képek közt, csak sejtem,
hogy ott lehet…
valahol.
előttem.
testemet kegyetlenül hajtom.
megbotlom önmagamban,
majd elterülök a földön egy gondolatban…
egy újabb gondolatban.
magamba nézek:
nem találok semmit.
elmúltam.
pedig valamikor
még volt egy pillanat…