festenék színeket!
színeket e szürkeségbe
képzetemből merítenék,
hol mosolyod csal szivárványt az égre!
beléd mártóznék ecsetemmel,
hogy lefesthesselek,
s beléd festeném magamat is,
hogy életre keltselek!
hogy életre kelhessünk,
egy-egy földrengést festenék
minden szívdobbanásnyi űr között,
szemünk tükrébe ébredést,
s egy ringó mozdulattal
altatnám el lelkünkben a magányt,
hogy hűlt helyén hullócsillag-robbanások
játszhassanak életet, és halált...
közepén állnánk a középnek,
köröttünk nem volna semmi gát,
s a vásznon kívül
számunkra nem volna más világ!

festenék színeket,
színeket e szürkeségbe,
hol hatalmas pupillákkal
lesnek sarkok a középre!
négyfelé tépnék az egészet,
a vérrel mit sem törődne a nép,
csupán láthatatlan lélek-sebek,
csak a felszín nyugodjék...
a jóság, és a szépség,
azt mondtad, ez minden,
most mégis a semmihez ragaszkodunk,
pedig az sincs ingyen!
mert az se semmi.
mégis, csupán értéktelek vacak,
még őrizzük, de jajj! őrzőnk lesz lassan,
miként negédes szavakkal sző körénk félelmetes falat...
négyrészt szakadva, saját börtönünkben,
középen két test, öntudatlanul is értünk kiált,
mert a vásznon kívül
számunkra nincsen másik világ!