A nő felállt, majd leült. Ma reggel nem érzett fáradtságot, az álma gyorsan kijózanította, mégsem értett semmit. Megint felállt, szinte rituálisan, majd bizonytalan lépésekkel elindult a tükör felé. Megállt előtte, néhány lépést hátrált, majd ugyanazokat a lépéseket megtette előre is. Maga mellé eresztett karokkal állt a tükör előtt, nyitott tenyerei épphogy csak érintették a combjai szélét. Szétnyitotta az ajkait, először csupán résnyire, aztán már-már ovális pályát írt le velük, majd összezárta őket. Megismételte még néhányszor. Később grimaszokat vágott, de mindezt úgy, mintha még sohasem csinálta volna. Pedig egész élete másból sem állt, mint pózolásból. Most mégis, mintha újratanulta volna a mozdulatait.

Még mindig meztelennek érezte magát. Belenézett a tükörképe szemébe, ám egyből lesütötte a magáét. Ekkor döbbent rá, hogy még nem öltözött fel. Magára kapott egy hálóinget, s beviharzott a mosdóba. Arcába csapott két-háromtenyérnyi hideg vizet. Használt. Felöltözött, és kisminkelte magát (ma egy kicsit több festéket használt, mint máskor szokott).

Elindult a munkahelyére, időben, úgy, ahogy szokott. Felszállt a buszra, köszönt az ismerőseinek. Mosolya kimért volt azokkal szemben, akiket alig ismert, s barátságosabb egy-két szomszédjához. Viszonzásul ugyanazt kapta, mint mindig: önmagát. Behúzódott szokásos, hátsó ülésébe, és várta, hogy induljanak. Eszébe jutott az a nő az álmából. Már nem emlékezett rá tisztán, és valójában nem is akart. Nem akarta megismerni. Félt tőle, pedig annyira hasonlított rá. Mégis más volt, s talán épp ez az ismeretlen része keltett félelmet benne.

Kolléganője zökkentette ki a gondolataiból, azzal, hogy helyet foglalt mellette. A nő zavartan mosolygott, de a zavartságán túl volt valami más is a mosolyában, valami idegen. S úgy érezte, hogy hamisságát a barátnője is észrevette, mert ő is zavartan mosolygott vissza rá. Aztán mégiscsak jelentéktelen dolgokról beszélgettek egész úton az irodáig.

A munkahelyen illemtudó köszönések után mindenki nekilátott a dolgának. Munka közben néhány mosoly villant a kollégák arcán, de azok is mind elcsúsztak még a szájszegletekben: félmosolyok csupán, beidegződés, jelentéstartalom nélkül. És a nő is visszabiccent mindig, ugyanúgy, mint a többiek. Bár a mai napon, ugyan minden munkáját ugyanúgy hajtotta végre, mint máskor, mégis a mozgása, mintha egy kicsit megváltozott volna, olyan idegenné vált önmaga számára, és valahogy fáradtabbnak érezte magát, mint máskor. Pedig reggel még mennyire frissen ébredt…

Épp a délelőtti kávét szervírozta főnökének, mikor az egyik sarok mögül egy fiatal srác száguldott elő, ezzel fölborítva őt. Bocsánatot kérni sosem késő, a nő ettől mégsem érezte jobban magát. Kikecmergett a mosdóba.

Az arcáról még mindig csöpögött a kávé, és a blúza is áldozatul esett. A mosdókagyló fölé hajolva megmosta magát, majd megtörülközött. Hátrább lépett, hogy még egyszer szemügyre vegye a blúzát. Ki kell, hogy öblítse. Kigombolkozott, s már éppen megint a kagyló fölé hajolt, amikor bevillant egy emlékképe. Letette a ruháját a mosdó szélére. Hátrált egy-két lépést. Belenézett a tükörbe. Egyenesen a tükörképe szemébe meredt. Nem volt rajta festék, így olyan ismeretlen volt a számára. S mégis, valahonnan olyan ismerős. Az emlékkép, az álma. Meg kell, hogy találja azt a másik nőt! Hirtelen mozdulatokkal lerángatta magáról a maradék ruháit. S úgy állt a tükör előtt, mint ahogy az álmában látta önmagát…