ölünkben dadog a lét!
minden újabb hajnal felszakítja elménk zárját:
miért? miért? miért?
álmunkból rémálom riaszt,
majd mindent elfelejtünk,
de kezdődik elölről…
vajon, élettel melyikre feleljünk?
kérdések vetnek gátat szívünk folyójának,
múló csillagok után nyújtóznak habjaink:
nem akarunk kérdést, nem akarunk választ!
szeretni akarunk!
melyben kevésszer partner a fej,
élni akarunk – nélküle, ha kell!
csak úgy, mint a vízfelszínt nyaldosó hullámtörés,
beléomolva önmagunkba: élni!
élni azzal, hogy Sok vagyunk, és Egy,
hogy semmitől sem vagyunk távol,
bárhová is torkolj, bárhonnan is eredj!
meglovagoljuk a napsugarat,
míg elér ezidáig,
míg az ajkainkat elhagyó szó
a másikat nem találva fel nem fázik…
mert mindig jön szárazság,
mikor majdnem elfogyunk egymásból,
és csak a só marad utánunk,
mi ráncot rág szívünk izmaiba,
mégis a túlélés miértjéhez láncol.
hiszen belefáradva a nap láng-tornyaiba,
elnyúlunk kétoldalt a parton,
szemünket felszegezzük az égre,
mi színét váltja éppen sötétre,
és újjászületnek bennünk a csillagok,
ahogy a múló hiányok után nem marad más,
csupán a Pardon…*

*Pardon: Kegyelem (jelen esetben, a német nyelv alapján)!