az eső dallamosan kopogja le hiányodat
a tetőablakon tán sosem akar véget érni
az ami itt lent a gyomrom tájékán kering
szűkülve-tágulva a szerelem kémiája
csak ring tovább a hullámokon bójáktól
búcsúzik majd hosszan visszanéz mert
nem szakítható a víz ahogy ő sem szakad
el a víztől tejesen távolodik ám tarkóján
keringenek a szemek ő meg a gyomromon
liftezik egészen fel a szívemig ott dobogás
dübörög csak visszhangja nem veszik el
a belém látott űrben mely teljesen kitölt
kiürít így csurom vizessé amint az ablak
helyébe képzelem magam mert bennem
kopogja le hiányodat minden csepp eső
amint belülről kiszárít a végtelen fojtó
párhuzamosa ám idővel térben is párjára
hull és újra berendezkedik bennem az
élet