háromszor kopogtatott,
ám mire felpattantam az ágyról
már besurrant a réseken.
kék volt, és végtelen.
végességét szobám korlátai
sulykolták belé.
visszazuhantam az ágyra,
és épp a szavakat gondoltam elő,
mikor ő már felelt is hangtalan.
úgy mondta: messziről érkezett,
és belém bújt,
miközben beszélgetett róla,
hogy honnan is.
kibélelte testem, tán lelkem is,
valami hűvös puhasággal,
hiszen megjárta hegyláncok
hófödte csúcsait.
erről sokat mesélt
egy pillanat alatt.
majd kilépett, és fájt.
és úgy láttam neki is,
mert mintha összement volna,
vagy csak a szobám, és a fény…
már nem tudom.
de cserébe itt hagyott valamit.
ráncokat, és vágyat.
majd mikor búcsúzott, úgy mondta:
látogassam meg nemsoká,
és szólítsam nyugodtan
vörösnek.