Csakazértis…

Valóban csak ennyi lenne?
Azt mondom: - Nézd, ez jutott!
Gyolcsfehér géz a megrepedt szívekre,
míg a sebhelyekre vadszőlő futott.
Persze, a hiányon zörögnek a láncok,
a van helyett a nincs lett, mi nekünk adatott,
de nézd, mi - csakazértis - keressük a táncot,
és begyűjtünk még néhány boldog vacakot.
Kitűzzük magunkra az élet lobogóját,
a bánatkönnyeket az idő mossa le,
most kell szilánkokból összeraknunk órát,
hogy továbblendítsen a holnapok fele.
Mert mit számít a volt, és milyen az a volna,
mi ezer pillanattal vésődött belénk,
mik úgy ragadtak ránk, mint pók a légyfogóra,
de mára nem hisszük, s tán nem is értenénk…
Mert az kell, ami lesz, a bizonytalan holnap
- az sem baj, ha döcög az időkerekén -,
amit csak egy őrült forrószél kotorhat,
ha együtt megyünk tovább,
együtt,
te meg én.

2013. március 1.