Nem adok több álmot...

Az Alföld szívén egy hideg délután,
bábáért sietett, drága Jóapám,
úgy mondták akkor a régi öregek,
aranyhajú, szőke csillag született.

Várta őt a rét is… Lábán csöpp topán,
szarkalábat szedett gátak oldalán,
hol sárga kalászok sírták az eget,
s pipacsok vágyták az esőfelleget.

Ott a Tisza partján selymet szőtt a fű,
békakánon zengett, s nyári hegedű,
sekély parti vízben gyöngykő csillogott,
s a kiserdő-rejtek csendhangot lopott.

Hívták messzi hegyek, álmodott a lány,
magas bércek ormán, dombok hajlatán,
hol a csermely vize titkot tükrözött,
ám az őszaranyba bánatcsepp szökött.

Így teltek az évek. Poros lett az út,
árkok, konok buckák, sötét alagút,
viharráncolt felhők, tékozló szívek,
s majdnem eltűntek a leglágyabb színek,

de felkiáltott. Fel a morgó kéknek.
- Hiába oltasz, bennem lángok égnek!
Ajtajára pedig ennyit vésett fel:
nem adok több álmot, amit elviszel.

2013. augusztus 17.