Nyírfasor

     Régóta írni akart a nyírfákról. Egyszer tán valami versszerűben említette is őket… Mégis, valahogy úgy szerette volna megénekelni, ahogyan még senki…
     Tizenöt nyírfa. Nyírfasor. Az út melletti sétányon, a buszmegállótól a kereszteződésig. Kecsesek, karcsúak és hattyúfehér a törzsük. Olyanok, mint a fiatal lányok, miközben olyanok is, mint a tisztességben megőszült férfiak. De leginkább mégis az érett nőkre hasonlítanak, megáldva megannyi bájjal és tisztasággal.
     Szerette volna leírni, hogy már korahajnalban bámulatos a fehérségük. Hogy napkeltekor úgy csillognak a levelek, mintha tükörben fürödtek volna. Hogy a hajnal fényei remegve vibrálnak az ágak között. Hogy a levelek savanyú zöldek, és a legapróbb szellőnek is azonnal csilingelnek.
     Tizenöt nyírfa. Nyírfasor. Meg akarta írni, hogy milyen csodálatosak tavasszal. Hogyan szöknek át a fények a levélhálón, miközben körbecsókolják a törzseket. Hogy nyáron fénygyémántok szorulnak a levelek közé, vagy azt, hogy a téli szűzhóban a legszebbek. Hogy a hideg hajnalokon párafürdőt vesznek, és még a mocskosszürke ködben is sirályfehérek.
     Tizenöt nyírfa. Nyírfasor. Feszes kiállással, mértani pontossággal egymás mellett. Megírta volna azt is, hogy milyen színek bujkálnak az ágak között. A galagonyavörös és a borbolya a szeles napokon, a konyakszín és a gyantasárga a nyári, és az őszi reggeleken. Hogy a bíborhajnalokon selymessé válnak a törzsek. Hogy fehérségük úgy tölti meg a koromfekete éjszakákat, mint a gyertyafény az ünnepet.
     Tizenöt nyírfa. Nyírfasor. Mindig meg akarta írni… De nem tette. Ma már csak két nyírfa áll egymás mellett, és csak a földfeletti tuskók árulkodnak arról, hogy tegnap még többen voltak. Valami megint elveszett…

2013. augusztus 26.