Koratéli szürke…

Ma fáj kicsit e koratéli szürke
- csend lézeng a háztömbök körül,
a sétányra csak két veréb repült be,
szél süvít a vén gallyak mögül -,
pedig reggel majdnem boldog voltam,
úgy önmagamban, mint egy kisgyerek,
de mikor a régvolt mába pottyan,
mindig újra elveszítelek…

Mégsem jó hogy felnőtt bennem minden,
hiányzik az örök álmodó,
látod, kell, hogy legyen miben hinnem,
mert átszínez, mint feketét a hó…
Velem marad hitetlen világban,
garast gurít felém szűk napon,
tükröt csillog a tócsa ablakában,
s én elhiszem, hogy énbennem vagyon.

Ha fájna majd a koratéli szürke,
felráz egy-egy kócos reggelen,
s úgy megyünk a jégvirágos télbe
ketten együtt, ő és én… velem.

2013. december 10.