Tudod, Apu...

     Azt mondtad, hogy ez az ország a miénk, magyaroké. Nekünk terem gazdagon a föld, s a bővizű folyó mely inni ad. Nekünk dalol a pinty, és terem mézédes gyümölcsöt a fa. Hogy itt arannyá érik a búza, és gazdag a legelő.
     Hogy itthon vagyunk, és ezt az országot nem vehetik el tőlünk, mert őseink úgy vettették meg a lábukat ebben a medencében, hogy nyomainkat már soha senki nem tudja kitörölni… Hogy itt, még az unokáim is meglelik majd mindazt, amitől az életünk gondtalanul boldog lehet. Mert értünk vannak a mezők, a lankás dombok és a füves síkság. Hogy a mi májusi esőnk aranyat ér, hogy a magyar kenyérnél nincs finomabb a világon. Hogy a herendi és zsolnai porcelán világhírű magyar termékek, éppúgy, mint a makói hagyma és a szegedi paprika. Hogy a cukorgyárak és a vizek országa vagyunk. Hogy ez a Kánaán a miénk, itt vagyunk itthon, és másutt csak megtűrtek lennénk. Hogy a mi fővárosunk, és a mi szőke Tiszánk…
     És azt is mondtad, hogy okos vagyok, szorgalmas, kitartó és erős… Tudod, Apu, én már nem tudom…

2013. június 20.