Mindhiába…

Ahogy lepusztult a téli fáknak lombja,
úgy szakadt belém a fájó gondolat,
megint csak magamnak lehetek bolondja,
hiába hazudtok mindig más utat,

mert bennem már régen elfagytak a rózsák,
jégvirágként tépik kristályszirmukat,
gyolcsfehérem koszos, mocskosak a tócsák,
és a keresőm már semmit sem kutat.

Nem hagytatok utat, és senki sem védett,
buborék jövőmön csüng a félelem,
cukorsüvegek közt csaló jéghegy fénylett…
Mindhiába megyek, sosem érkezem.