Persze ez maradt, sután az ész legyint,
jó sötét likőr, az oldalán kereszt,
hátha engedélyt kapok, simán ereszt:
szellemed, s konok pokolra nem repít.

Szédülök belé, miként piros levél
átkering az őszi fénykorong alatt,
hogy mutassa meg nekünk a volt-tavaszt,
percre csak, kivillanón, amíg leér.

Durva tölgypadon merengek el veled,
semmi vár... kevés a túlivott tudás,
és a toll kopog sorokra metszetet.

Hagyjuk ezt! A rím alá papír dukál,
blokkra írhatok komor szonetteket:
csak neked zenél a vers ilyen bután.