Csak neked zenél a vers ilyen bután,
pár bagó, s a pár üres pohár mögött,
szinte józanul, megint feléd török,
kocsmaasztalon dobolva, Újhután.

Régi-új dolog, ha erre tévedek,
bennük én vagyok tovább az embered,
fájdalom: arany helyünkre elvezet,
s majd leállok én, ha bármi elveszett.

Mert tovább a félelem se téved el,
tűnhetek, ha veszni kell, veszek te kincs!
Bármilyen helyen, tudom, te létezel.

Lásd, a gondolat kicsit ma felderít,
és ha már a két karom nem érhet el,
tollam ér el így, a jambusok szerint.