Míg a Hold ragyogja házfalad,
míg az éjt simítja szép szemed,
pilleként
pillanat
fellebeg:
volt mikor csak én imádtalak.

Még a szél kavargat álzörejt,
mint a vakrazárt, halott ideg,
most szakadt
két karom
hó hideg:
volt mikor csak élt, ha átölelt.

Fenn, a hegytetőn a csillagok,
kérdezőn, ha rám tekintenek,
mondom én
őnekik:
-Nincs neved!
Nincs ma semmi baj, csak itt vagyok.

***
Megszokott a bükkfa egy helyet,
vágtam én, gyerek-bután belé...
Kedvesem,
mint te. Úgy.
Énbelém.
Hát hazudd e fán: te is szeretsz.