Égben úgy születve, mint a csillagok,
libbenő fagyokban újra táncra vár:
régi képre festve egy darabka táj
és a Hold alatt fehér ezüst ragyog.

Részegen kering a háztetők felett
mind mi változó, de szemre mégse más,
és sosem lehet ma semmi oly csodás,
mint a hit, hogy ez nekünk a végtelen.

Milliónyi hópihén is van törvény.
Húzza mind a föld, az ősi nagy teher.
Már lecseng a szél, sóhajt a szép örvény,

csendre vált a rend, akármit is teszel,
míg az Isten az sétál... és néha még
hógolyót csinál, s nevetve dobja fel.