Holdfehér a táj, pedig sötét az ég,
pár fagyott rigótetemre vár ma is,
hűvösen feledve kéknyi vágyait, 
csend a rend, ha nincsenek vidám zenék.

Ágakat feszít le csontkezével ő,
sorra-rendre tépi mind a bokrokat,
nem csak öl, de már előre fosztogat,
nem lesz itt levél, s virág mi rügyre nő.

És haragtalan cselekszik, érzelem,
s még az értelem se hajtja, csak tarol,
nincs idő se, itt a télnyi végtelen.

Benne minden ősz világnyi űrt hagyott,
nem szabad, hogy újra, újra szép legyen:
fák halála száll a szürke ködszagon.