:
Ballagok, ki semmit és sokat tanult,
holt mezőn, a páraült hegyek felé,
büszke végzetünk: a Fényhozó elé,
ennyi… Nincs parázs, a szél sodort hamut.
Drága kincseim megint idézgetem,
kedvesem… Lehunyt szemembe tartalak,
mint a fényt a régi kút a föld alatt,
s bánatom kevéske sós vizét nyelem.
Kívül áll, s belülre gyűl a rengeteg,
kérdezek, de csöndjeik szegik szavad,
gyűjtöm én, keresgetőn a szebbeket.
Válasz az kevés, de út elég maradt,
menni kell tovább, ameddig el lehet,
vár a messzi, bár a fagy belém harap.
(124 szó a szövegben) (963 olvasás)