Hogy ne árny, hanem halott legyek csupán,
sorsom ez, ha jog szerint ez is miénk,
míg a fény kialszik és szememre ég,
balga szív ver egyre még a ritmusán.

Számolom, de szétesik zenéje már,
két kezem lazán a régi húrokon,
jő a perc, teszem tehát, amíg tudom,
suttogom neved, s ma bája csendre vált.

Rég kerestelek, de most a láb kilép,
s nem töröm magam tovább a gondokon,
bánatokra bút cipelni nincs miért.

Újra megtalálom, óvom otthonom:
csipkefényes ég alá terült vidék,
túl a holtakon, mogorva szűzhavon.