Megpihenne most a sztenderén a vas,
rajta krómos alkonyatra gyűl a fény,
s gyűlnek óhatatlanul körös-körém
ismerős helyünkön ismerős szavak.

Csak szurokba zárt rövid nyomom szakad,
míg felette nyárfa tépte vatta nő,
hogy befedje pólyaként a múlt időt,
és jelezze: szállni csak kicsit szabad.

Lám csak, este eshet is felőled itt,
port törölni jő a ritka langy eső
és nehézre húzza majd a bőrdzsekit.

Nos, ma ennyit írt a régi szószövő,
mert hiába járja szíve útjait:
tartalékra benzin... és a szép jövő.