Az építész ideje

Nem vitt túl sok ruhát a csapatépítő tréningre, csak az elvárt laza öltönyt...
... meg a fekete, motoros bőrdzsekijét, Levi"s farmert, 10M surranót és palesztin sálat.
- Ennyit erről – állapította meg átöltözve a szobájában, aztán dobbantott az ablakon keresztül. Jónak tartották a szakmájában, de egy ideje már rettentően utálta ezeket a bájvigyoros, céges bulikat. 
Majd kimagyarázza valahogy.
Viszont ezt a kis falucskát szerette.
Régről.
Ismerte a púpos kőhidat a patak felett, a mindig virágos Mária szobrocskát, a tavat az üdülő mellett. És kedvence volt a helyi terméskőből épített templom is. Valamiért szerette a templomokat, pedig önmagát „római ateistaként” definiálta, ha valaki rákérdezett. Elindult hát, hogy újra megcsodálja, hogyan képzelték a régi építőmesterek az Istenhez, a mindent befogadó, örök szeretethez vezető utat.
Csendben bejárta az épületet, hiszen nem volt kivel megosztania a gondolatait. Végül, inkább csak magának összegezte:
- Óvatos átépítések a román kezdetektől. A kapu maradt, de az ablakok már gótikusak. A szószék késői barokk, enyhén népies stílusban. Talán valami helyi mesterember műve... Összességében mégis egyben van, hiszen a változások majd tíz évszázadot ölelnek körül. Na, kicsodálkoztuk magunkat, irány a kocsma!
Az épület itt se sokat változott, csak a cégér lett más. A régi, sárga cserépkályha otthonos meleget adott, amire jól kontrázott a hideg Unicum.
Direkt egy másik asztalhoz ült.
Kortyolgatta a sörét és próbált nem emlékezni. Hiába, szinte lerohanták a képek és a hangok.
Hideg idő volt akkor is.
A lány keze is hideg volt, valamiért a nők jobban fáznak. Szaporázták hát rendesen és bejöttek ide a kocsmába, inkább csak melegedni, mint inni. Összeszokott páros voltak, már vagy tíz éve, most egy üdülőt kerestek kiemelt ügyfelüknek. Volt három esélyes ingatlan, ezeket már lejárták és most itt állt előttük az egész este elemezni, értékelni és
éjszaka szeretkezni. Mert szeretők is voltak, már jó ideje.
- Láttad az egérszart a legutolsónál? Ahol egérszar van: ott egér is van! – szögezte le Gyöngyi, miután megitta a kis konyakot.
- Láttam. A tetőtér is gáz volt, éreztem a penész szagát, bár látni nem láttam sehol. Szerintem hőhíd a koszorúnál.
- Akkor ezt passzoljuk. Mit szólsz a...

Megrázta a fejét. Visszapottyant a jelenbe és inkább kért még egy kört. Elterelendő a figyelmét, próbálta megsaccolni, hogy mikor épülhetett a kocsma. A falak vastagsága, tájolás, alaprajz, tetőszerkezet, hümm, hümm, úgy a múlt század elején. Eh, hiába! Valahol mélyen a gyomrában mégis üresség támadt és utolsó beszélgetésük villant be:
- Lassan harmincöt éves leszek, meg kell, hogy értsed! Gyereket szeretnék, normális Karácsonyokat, egy normális férjet! Ami kettőnk között van az..., az. 
Könnyekbe fulladt a hangja, szinte csak motyogta: 
- A legutóbbi gyerektáborban, tudod, ott volt az a Zoli nevű tanár, szóval...
- Értem. Vigyázz magadra.
- Hogy? Ennyi?! Csak így?!
- Csak így.
- Te tényleg egy érzéketlen tuskó vagy! Rohadék! Tíz évet elcsesztem az életemből, te...

Rágyújtott. Mélyen bent tartotta a füstöt, aztán kifújta a faburkolatú mennyezet felé. A méretes mestergerenda sötét árnyalatán mit se változtatott az eltelt rövidke idő.
A mellébe telepedett fájdalom egy gondolattá csorgott át a fejébe, lassan bólintott is hozzá.
Az épületek sokkal tovább tartanak, mint a szerelem.