LÉT-VAKSÁGBAN

 

Irgalmas lét-vakság börtönzi be
a szívembe szorult, fáradt csöndet.
Árva sorsom kikövezett útján
lehajtott fejjel vezeklem karmám.
Titkait megfejteni akarnám,
de választalan hajtom öledbe
örökkön kínzó emlékeimet,
Uram.

 

Belém feszül a kimondhatatlan,
a megmásíthatatlan eredet.
Felhasít ez a görcsös akarat,
s én csak rakom, rakom a falakat,
pedig már jól sejtem tudat alatt,
hogy minden, ami van, úgy van, s jól  van.
Megfogadhatnám intelmeidet,
Uram.

 

Konok-kétkedőn viszem vállamon
dacomból szőtt szó-palástjaimat,
s e Fényre vágyó, kóbor lélek –  már
gyakran hiszem - csak a végzetre vár.
Szunnyadó sötétben vár a halál,
mégis... ha olykor Fényről álmodom,
boldog gyermeked vagyok, s áldalak,
Uram.

 

2012. július 31.