VEZEKLÉS, MINDHALÁLIG

 

 

December ébredt a hajnali tájra.
Erre a boldogtalan, torz világra,
hol szennyé érlelte lelkünket a szó.
A szükség undorában forgolódó
látni nem akarás egy nagyot legyint,
s tűrjük, ahogy a tél újra ránk kacsint.
Lucskos tócsáiban vád tükröződik,
s az öklendező valóság egy másik
újrakezdésben ringatja álmait.
Az éjjel megint megöltek valakit.

 

Még sötét van, de már búcsúzik az éj.
Az elindulók lépte nyomán fahéj
illatú ünneppel telt várakozás:
az Advent első lángja, majd Mikulás,
végül a Karácsony szeretetéhes
fényeit magunkhoz ölelő édes
illúziók, melyek mindegyikében
egy-egy be nem tartott ígéret. Éden,
hová kárhozott lelkünk újra vágyik,
de tudjuk: vezeklés jut, mindhalálig.