Ebben a torz magányban
vergődve múlok el.
Sikolyom oly hangtalan,
hogy foszló csöndjével
temetkezem.

 

Monoton szív-ütemek
remegő bánatát
tűröm. Csak ölelnétek
fojtva, szorosan át!
Nyújtom kezem…

 

Tébolyult gondolatok
örvényébe vesztem.
Állatként hantoljátok
el majd hideg testem!
Én vétkezem,

 

mert kiköpöm az undort!
Én bűnhődöm érte,
pedig tudom: kín-hóbort
koszos üledéke
rongy életem.

 

Belefésültem hajam
az Út reményébe,
s összekócoltam magam.
Hitem utolérte
a félelem.

 

Tegyetek hát süketté,
hogy ne halljam a szót!
E döglét tett beteggé!
Nem lel útravalót
az értelem.

 

Jövőtlen, hazug álom
lebeg a semmiben.
A békességet várom,
mi gyötört szívemen
majd megpihen…

 

2013. május 17.