Csak a szeretet hiányzik
tovatűnő életünkből,
mit a reggeli ébredés
oly várakozással fogad.
Vágyainkat úgy rejtjük el,
miképp a búcsú szavából
a „várlak” kimarad.

 

Csak a szeretet hiányzik
a szűkölő ölelésből.
Még a fáradt megérkezés
kézfogása is elmarad.
Egymás szavát felejtjük el,
így lesz mondandónk javából
mellőzött gondolat.

 

Csak a szeretet hiányzik
e megfakult csendéletből:
az éveinkkel mért kevés
már erőt és hitet sem ad.
Vívódva csonk életünkkel,
távolodunk imáinkból
– lelkünk vétkünkben rab.

 

Csak a szeretet hiányzik
jövőnkbe szőtt terveinkből,
s a világ-bűn, mint Jelenés
vészjóslón szól, karon ragad:
szembe állít tört énünkkel,
háborgást szít hibáinkból,
és kétségbe tagad.

 

Csak a szeretet hiányzik
napjaink bús perceiből,
s a benne rejlő megértés.
A szeretet - mi elfogad.
Bár megbékélnénk szívünkkel!
Emelhetnénk jóságunkból
is lélek-hidakat.