Az életem felén túlcsorduló bánat
rég megkövült a csipkefüggönyön.
Lemoshatnám könnyel, mint zápor a fákat,
de már a könnyekhez sincs sok közöm.

 

Álmaim bújnak, miként régi ruhákat
elrejtő szekrényekben a sötét,
de úgy dalol lelkem az alvó világnak,
mint némafilmbe képzelt ”nyitnikék”.

 

Tudom, hogy sokáig alvajáró voltam,
s vigasztalan –  de újrakezdeném,
hogy a lélek földjét oly magokkal szórjam,
melyekből nem kél más, csak tiszta fény.

 

Magamat szólítgatom: „Felelj, mi fájhat?!
Hisz hányszor talpra állított a hit!
Képzeletedben megleled a csodákat,
ha hunyt szemed majd látni megtanít.”

 

Virágzó kertbe visz láthatatlan léptem,
bódító illatok bája mesél…
A közelben pillangók szűz tánca rebben,
szárnyaik porával játszik a szél.

 

Fűszálak ölelkeznek egy halastóval,
rajta híd, s a parton vízinövény.
A víz fodráról felszökken egy bogárraj,
s tenyérnyi sziklákra karcol a fény.

 

Rések közül kúsznak a mosolygó színek:
zöld levél közt sárga és kék szirom,
némelyiken éhes méhek döngicsélnek
 – láthatom, ameddig én akarom.

 

A fűben kicsinyke százszorszépek nyílnak,
s közöttük több keskeny ösvény vezet.
Elindulhatok bármelyik úton, bátran.
Békémben megtart az emlékezet.

 

Így sétálok előre, s ha kedvem tartja
vissza – hol tudok minden zegzugot.
Oly szabad vagyok, mint a pacsirta hangja.
Kertemben korlátok nélkül szállhatok.