1.

Láttam szállni
a hűlt szikrák
szürke füstjét.
Lassan kúszott
az ég felé,
mint Istenhez
folyó imádság,
mit a lélek
hiába kért.
 
Megértettem
a jelenlét
üzenetét.
 
2.
Gyermek-énem
felzokogott,
mint akkor ott
a galambos
utcasoron
a vályogház
falaiból
kifakadó
kín. Fájlalom.

 

Megértettem:
nincsen törvény,
csak hatalom.

 

3.
Így lettem én
kérgesedve
nyomot hagyó
leheletek
sikolyába
halkuló fény.
Jégvirágos
reggelemből
estbe szökött
a kigúnyolt,
csonkolt remény.

 

Megértettem,
tévhitemben
hol vagyok én.

 

4.
Az akarat
múlt-függönyök
mögé takart.
Új szerepem
tarka-barka
jelmezbe zárt,
s örömtelen
ünneplésem
megszégyenült
tél-estében
vastapsra várt.
 
Megértettem
a végletek
túloldalát.
 
5.
Házak között
botladozó
léptek után
árnyat hagyott
egy nagykabát.
Egy jó szóra
kiéhezve
megálltam ott
a hidegben,
mint nincstelen,
ki kutyája
után kiált.

 

Megértettem
a szeretet
nyomorát.

 

6.
A zsúfoltság
siketnéma
szegletében
gyümölcspárlat
illatozott
köntösében.
A lámpafény
egyszemélyes
vacsorának
adott helyet,
s a csend-élen
a széknek dőlt
egy fáradt hát.
 
Megértettem
a távolság
szótlan szavát.

 

7.
Egy száműzött
vánkos alól
sóhaj surrant
a sötétbe
- átkaroltam,
hogy ne félje
a perceket.
Óvatosan
körbejárta
a termeket,

 

s megértettem:
a csend soha
nem kéreget.
 
8.
Künn szelíden
zúgott a szél.
Nem hallottam,
hogy mit beszél
- nem értettem
szavát. Még fájt
a húrokon
felejtett kín,
és hagytam, hadd
sodorja el
egy illanó,
kicsinyke jel.
 
Megértettem:
a magánynak
nincs, ki felel.
 
9.
Kilencedik
drótkötélen
lóg egy cserép
lyukas érem.
Körbefutják
cinkos léptek,
csorba csókkal
dalt igéznek.
Darabokra
összetörném,
a csöndből is
kisöpörném!
Zúzza, hányja
messze a szél,
ne is halljam,
miről beszél!

 

Holdvilágos
csillag-éjen,
szíven ütött
bumerángok
értelmezett
közönyében
ringat hitem.
Csendesedve
kisóhajtom
dühöm, vétkem.
 
Megértettem:
mit nem adtam,
s mit reméltem.